Az önmagadra nézve hasznos fejlődéseket nehéz nem automatikusan pozitív eseményként elképzelni, de gondolom ezt is megtanulja az ember, ha realizálja a lehetőségeit. Ha nem mások kárán építkezel, akkor is mocskos lesz minden. Végül is, tényleg nem olyan rossz ez a pánikzavar. Nem olyan rossz mindennap görcsbe feszült izmokkal egy kicsit másképp meglátni azokat a beidegződéseket, amiket tudattalanul magadba építettél, könyörtelenül szorongva meghasonulni a saját akaratlanul kialakult szerencsétlenkedéseddel. Azt hiszed már csak egy ujjal kapaszkodsz a valóságba mielőtt a fejvesztett őrületbe zuhansz, aztán szép lassan rájössz, a baj éppen az, hogy eddig mindenbe kapaszkodtál, csak a valóságba nem. Ez a zavar az addigi "valóságod" szilánkosra törése, taposni rajta, az fáj ennyire. Mintha az élet, amit addig éltél, csak egy utalás lett volna önmagadra. Hát pont most maradtál egyedül, vagy éppen akaratlanul kiharcoltad magadnak, hogy egyedül legyél, a kard éppen melyik éle vakít el, amit ha nem másokba, magadba szúrnál, aztán persze az is meglesz, hogy nem kell szúrni. Próbálom nem azt gondolni, hogy milyen jó lesz, ha vége lesz. Azt gondolom, hogy milyen jó ez most. Ülök türelmesen, figyelem az eddig felfedezetlen elvárásaim mocorgását, a szél helyett próbálom elfújni őket én. Az elgondolás megvan, utána az akció indul el az ember torkán lefelé, mélyen szaggató tüskékkel. Majd beforr, miközben minden más kiforr. Vagy nem, de ez nem is számít.
